"Az ember mégis beletartozik valami közös…hogy is mondjam, valami olyan közös karámba, aminek a palánkjai olyan régi szokásokból és közös törvényekből készültek, s melyek, bár nem láthatóak, erősebbek, mint minden más karám…talán épp azért, mert nem láthatók.
- A láda…. – bólintott halkan az asszony.
- Miféle láda?
- Nem vetted észre? Az emberek ott lent nem tudnak a láda nélkül meglenni. Először csinálnak egy kicsit és úgy hívják, hogy bölcső. Aztán csinálnak egy nagyot és úgy hívják, hogy ház. És benne élnek. És benne élnek a szokásokban és a törvényekben, és nem tudnak mozogni a ládától. És az utolsót úgy hívják, hogy koporsó.
És azt hiszik, hogy ezek nélkül a ládák nélkül nem is lehetnének emberek. Ládából ládába. És a végin a földbe és ott is csak ládába. Ennyi az életük. Azért olyan keserűek, és azért tesznek annyi gonoszat, mert keserűek. A láda sohasem engedi mozogni őket úgy, ahogy szeretnének. Nem tudnak mozogni jól…érted?
A pap csodálkozva nézett az asszonyra.
- Hol tanultad ezeket? Úgy beszélsz, mintha…..
- Hol tanultam? – nevetett az asszony.
- Istenem, hát hol tanul meg az ember látni és érezni? Hol? Hol tanul meg különbséget tenni aközött, hogy mi a szép és mi a csúnya? Az ember van. És ennyi."