1776-ban a skót közgazdász, Adam Smith kiadta "A nemzetek
gazdagsága" című-, valószínűleg minden idők legfontosabb közgazdaságtani művét. Az első
kötet nyolcadik fejezetében Smith a következő újszerű érveléssel áll elő: Ha
egy földbortokosnak, takácsnak vagy cipésznek több haszna van, mint amennyi a
családja eltartásához szükséges, a fölösleget arra fordítja, hogy
alkalmazottakat vegyen fel, a haszon további növelésének érdekében. Minél több
a haszna, annál több alkalmazottat tud felvenni. Ebből következik, hogy egy
magánszemély hasznának növekedése a kollektív gazdagság és jólét növekedésének
alapja.
Önöknek ez talán nem hat túl eredetien, mert mi egy kapitalista világban élünk,
amelyik magától értetődőnek veszi Smith érvelését. Minden nap halljuk a
hírekben ennek a témának különféle variációit. Mégis, Smith állítása, miszerint
az önző emberi igény a személyes haszon növelésére a kollektív gazdagság
alapja, az emberiség történetének egyik legforradalmibb gondolata – nemcsak közgazdaságtani,
hanem még inkább morális, és politikai értelemben. Smith voltaképpen azt
mondja, hogy a kapzsiság jó, és ha meggazdagodom, az nem csak nekem, hanem
mindenkinek az előnyére válik, más szóval az önző törekvések is a szélesebb
közösség boldogulását szolgálják.
Smith megtanította az embereket arra, hogy a gazdaságot „nyertes-nyertes”
szituációnak lássák, amelyben az én hasznom a te hasznod is. Nemcsak hogy
mindketten kaphatunk a tortából nagyobb szeletet egyszerre, de a te szeleted
növekedése az enyémtől függ. Ha én szegény vagyok, te is szegény leszel, mert
nem tudom megvásárolni a termékeidet vagy szolgáltatásaidat. Ha én gazdag
vagyok, te is meggazdagszol, mert el tudsz nekem adni valamit. Smith tagadta a
hagyományos ellentétet gazdagság és erkölcs között, és kitárta a gazdagok előtt
a mennyország kapuját. Gazdagnak lenni már azt jelentette, erkölcsösek is
vagyunk. Smith történetében az emberek nem felebarátaik kárán gazdagodtak meg,
hanem úgy, hogy megnövelték a tortát. És ha a torta megnő, az mindenkinek jó. A
gazdagok tehát a társadalom leghasznosabb és legjobb szándékú tagjai, hiszen a
növekedés kerekét minden ember hasznára forgatják.
Mindennek azonban feltétele, hogy a gazdagok valóban új gyárak építésére, és új
alkalmazottak felvételére fordítsák a hasznukat, ne pedig improduktív tevékenységekre
pazarolják. Smith ezért mantraként ismételgette azt, hogy „amikor a haszon nő,
a földbirtokos vagy takács új alkalmazottakat vesz fel”, nem pedig azt, hogy „ha
a haszon nő, a zsugori fráter elrekkenti a pénzét egy ládába, és csak azért
veszi néha elő, hogy megszámolja”. A modern kapitalista közgazdaságtan egy alapeleme
lett egy új etika, mely szerint a hasznot vissza kell forgatni a termelésbe. Ez
még több profitot hoz, amelyet újra vissza kell forgatni, amiből még több
profit lesz, és így tovább a végtelenségig. A pénzt sokféleképpen lehet
befektetni: a gyár kibővítésébe, tudományos kutatásba, új termékek
fejlesztésébe. De a befektetésnek mindenképpen növelnie kell valahogy a
termelést, és ezáltal a profitot. A kapitalista tan első és legszentebb
parancsolata így szól: „ A termelés hasznát a termelés további növelésbe kell
fektetni.”
Ezért hívják a kapitalizmust kapitalizmusnak, A kapitalizmus megkülönbözteti a
Capitalt, vagyis tőkét a közönséges vagyontól. A tőkét a termelésbe befektetett
pénz, áruk és erőforrások alkotják. Vagyon viszont az, amit elásnak a földbe,
vagy nem termelő tevékenységekre vesztegetnek. A fáraó, aki csak úgy zúdítja az
erőforrásokat egy semmit sem termelő piramisba, nem kapitalista. A kalóz, aki
kirabol egy spanyol kincses flottát, majd a csillogó aranyérmekkel teli ládát
elássa valamelyik karibi sziget partján, szintén nem kapitalista. Egy keményen
dolgozó gyári munkás, aki a fizetésének egy részét részvénybe fekteti, viszont
azt.
Az ötlet, hogy a „termelés hasznát a termelés további növelésébe kell fektetni”,
triviálisan hangzik. A történelem során élt legtöbb embertől azonban ez
teljesen idegen volt. Az újkor előtti időkben az emberek hittek abban, hogy a
termelés többé-kevésbé állandó. Viszont minek fektessük be a hasznot, ha a
termelés úgysem fog különösebben nőni? A középkori nemesség körében ezért a
nagyvonalúság és a látványos költekezés etikája dívott. Vagyonukat lovagi
tornákra, lakomákra, palotákra, háborúkra, jótékony célokra és katedrálisok
építésére költötték. Csak néhányan próbálták a hasznot birtokuk növelésébe vagy
új piacok felkutatásába fektetni.
Az újkorban a nemességtől átvette a vezetést egy új elit, melynek tagjai a
kapitalista hitvallás elkötelezett hívei. Az új kapitalista elitet nem hercegek
és grófok alkotják, hanem igazgatósági tagok, részvénykereskedők és
nagyiparosok. Ezek a mágnások jóval gazdagabbak a középkori nemeseknél, viszont
sokkal kevésbé izgatja őket a zabolátlan költekezés, és profitjuk jóval kisebb
részét fordítják nem termelő tevékenységre.
A középkori nemesek arannyal szőtt színpompás selyempalástokat viseltek, az
idejük nagy részét lakomákon, karneválokon és lovagi tornákon töltötték. A
modern igazgatók viszont öltönynek hívott sivár uniformisban járnak, ami egy
csapat varjúhoz teszi őket hasonlatossá, és alig van idejük ünnepségekre. A
tipikus kapitalista vállalkozó egyik tárgyalásról a másikra rohan, próbálja
kimódolni, hová fektesse a pénzét, és egyre részvényei árfolyamának az ingadozását
követi. Lehet, hogy Versace öltönyt hord és magánrepülőgépen utazik, de ezek a
kiadások meg sem közelítik azokat az összegeket, amelyeket a termelés
növelésébe fektet.
Arról nem is beszélve, hogy nem csak a Versacéba öltözött mogulok fektetnek a
termelés növelésébe. A köznép és a kormány is hasonlóan gondolkodik. Hány
baráti beszélgetés torkollik végtelen vitába arról, hogy részvényekbe,
kötvényekbe vagy ingatlanba érdemes-e befektetni?
A kormányok is igyekeznek az adóbevételeket termelő vállalkozásokba befektetni,
amelyek nagyobb jövőbeli bevétellel kecsegtetnek – például egy új kikötő
építése megkönnyíti a gyáraknak a termékeik exportálását, ami által azok több
adóköteles jövedelemre tesznek szert, növelve ezzel a kormány jövőbeli
bevételeit. Egy másik kormány esetleg az oktatásba fektet be, abból kiindulva,
hogy az iskolázott emberek képezik a jövedelmező hi-tech ipar alapját, amely
sok adót fizet, miközben nem igényel kiterjedt létesítményeket.