A holland korona államosította Indonéziát (1800), a brit
pedig Indiát (1858), s a kapitalizmus és birodalom összekapcsolódásának
folyamata a 19. század során tovább folytatódott, sőt erősödött. A
részvénytársaságoknak már nem kellett magángyarmatokat alapítaniuk, és
kormányozniuk – vezetőik és nagy részvényeseik már Londonban, Amszterdamban és
Párizsban mozgatták a hatalom szálait, és számíthattak rá, hogy az állam vigyáz
az érdekeikre. Ahogy Marx és egyéb társadalomkritikusok fogalmaztak, a nyugati
kormányok kapitalista szakszervezetekké váltak.
A leghírhedtebb példája annak, ahogy a kormányok a nagy pénzt hajszolták, az
első ópiumháború volt, amelyet Nagy-Britannia és Kína vívott egymással
(1840-1842). A 19. század első felében a Brit Kelet-indiai Társaság, valamint
sokféle rendű és rangú brit üzletember vagyonokat keresett azzal, hogy
kábítószereket, elsősorban ópiumot exportált Kínába. Kínaiak milliói váltak
függővé, ami gazdaságilag és szociálisan is meggyengítette az országot. Az
1830-as évek végén a kínai kormány betiltotta a drogkereskedelmet, a brit
kábítószer-kereskedők azonban egyszerűen fittyet hánytak a törvényre. A kínai
hatóságok elkezdték lefoglalni és megsemmisíteni a drogszállítmányokat. A drogkartelleknek
jó kapcsolataik voltak Westminsterben és a Downin Streeten – sok parlamenti
képviselő és miniszter egyenesen részvényese volt egyik vagy másik kábítószer-termelő
cégnek -, így megsürgették a kormányt, hogy cselekedjen.
1840-ben Nagy-Britannia annak rendje és módja szerint hadat is üzent Kínának a „szabad
kereskedelem” nevében. Könnyű győzelem volt. Az elbizakodott kínaiak nem
jelentettek akadályt Britannia új csodafegyvereinek – a gőzhajóknak,
nehéztüzérségnek, rakétáknak és gyorstüzelő puskáknak. Az ezt követő
békeszerződésben Kína megígérte, hogy nem korlátozza a brit
kábítószer-kereskedők tevékenységét, és megtéríti a kínai rendőrség által
okozott kárukat. Ezenkívül a britek ellenőrzést követeltek és kaptak Hong Kong
fölött, amelyet a drogkereskedelem bázisaként használtak (és amely 1997-ig brit
kézen maradt). A 19. század végén 40 millió kínai, az ország lakosságának 10
százaléka volt ópiumfüggő.